4.

 

gábrielnek valahogyan nem tetszett ez a dolog, ez a macska dolog. valami itt sehogyan se stimmelt. miközben befelé tartott a kazánházba, végig ezen agyalt, néha még a fejét is hitetlenkedve rázogatta, kezével pedig hessegette a kérdést, hogy miképpen  került az a jámbor macsek oda?  a gázfogadó konténer teteje jó öt méter magasan volt, az oldalai sima lakkozott fémfelületek, semmi kapaszkodó… olyan macska pedig nincsen a világon, amelyik öt méter magasra fel tudjon szökkenni… ez még egy rúdugrónak is komoly teljesítmény…nem igaz?

benn aztán a kis üvegfülkében már nem ez járt az eszében, mert egy csomó dolga akadt a műszak lezárásával. Először is meg kellett innia a maradék cseresznye pálinkát, ami a két decis alján kotyogott, hogy ne kelljen cipelni hazafelé. Ki kellett tölteni a kazánnaplót, túlnyomórészt frissen improvizált adatokkal… utána már csak fürdés, öltözés, és hét óra előtt pár perccel már jött a váltás, most éppen a zoli bácsi, egy üveg dörgicsei olaszrizling és néhány szamárfüles fantazi regény társaságában…

 

gábriel hazafelé tartott. nem nagyon sietett, mint ez ilyenkor elvárható lenne, a szorgalmasan átaludt éjszaka után… alig várja ugye az ember hogy szerető hitvesét karjaiba zárhassa, míg gyermekei ujjongva ünneplik a családfő hazatértét… hát… a mi gábriel barátunknál az volt a helyzet, hogy nem is volt tulajdonképpen semmilyen helyzet se… A nejétől már tavaly elváltak, de jobb megoldás híján még ott lakott, a félig kész patakparti házban, az eladhatatlanul félig kész házban. A nagylányai csak hébe-korba vetődtek haza, olyankor aztán a másnaposságtól ingerülten marakodtak egymással és mindenkivel aki hallótávolságba került. egyetlen öröme az egész társaságban a kisfia volt, a viktor, a hétéves, akit ő vikinek becézett, hiába mondták neki hogy az lánynév, nem érdekelte. neki a viki az viki volt, és valószínűleg az is marad, míg csak él…vikinek ez ellen egyébként semmi kifogása nem volt, pedig az ő kis szőke fejében minden dolgok a helyükön voltak…

gábriel gyalog szokott hazamenni,  húsz perc séta volt, ha kilépett, akkor csak szűk negyed óra.

ráérősen sétált a napos,  koraőszi reggelen, kis táskáját, amiben a holmiját vitte, a vállára vetette. Félút vidékén jött a kis bolt, ide betért. Itt szokta becserélni az üres „kétdekás”-t telire, meg valami harapnivalót is vett általában, mert a reggeli cseresznyétől farkaséhes szokott lenni, azonkívül az éhomra ivástól nagyon gyorsan be lehetett rúgni, így aztán semmi öröme nincs benne az embernek. 

-kérek még tizenöt deka olasz felvágottat is- közölte bizalmasan a nagymellű, csillogó szemű eladónővel.

-és adjon még két zsömlét is, maga kis töltött galamb…- fűzte hozzá, mert udvarias férfi volt, és nem vak, hogy ne vegye észre, a kis töltött galamb mindig majd elolvadt, mikor belépett a boltba…

gábriel egyáltalán nem volt rosszképű ember, magas, arányos testalkatú, intelligens kézzel, megnyerő mosollyal…  de semmi kedve nem volt újabb bonyodalomhoz, nagyon jól megvolt a kétdekásaival… Igen, ezt kertelés nélkül kell vallanunk, a mi gábriel barátunk a legjobb úton volt az alkoholizmus felé. olykor úgy vélte, lehet, hogy már meg is érkezett, de nem érdekelte lassan már semmi más, csak hogy elfeledkezzen a mellkasára és gyomrára nehezedő bánatos kövekről… legalább ilyenkor….

a parkban letért az útról a kis rekettyés felé, ahol a kedvenc padja rejtőzött, szinte láthatatlanul a magas bokrok árnyai közt. Ide szokott letelepedni piálni. Nem messze a padtól, a keskeny ösvény túloldalán  patak csobogott, és ez megnyugtatta és elzsongította őt.

mindig az első korty esett itt a legjobban, az első hosszú korty, lemosta és leöblítette a végigkínlódott éjszakát, a suta, rossz álmokat, végigégette a torkát, aztán simán lecsúszott a gyomrába és kellemesen melengette a belső részeit. elővette a felvágottat, eszegetni kezdett. éppen a második jó kortyot küldte le, mikor mozgást vett észre a bokrok között. -biztosan sündisznó- vélekedett az enyhén mólés másodfűtő. teletömte a száját felvágottal, hallatlanul jól esett. Ilyenkor mindig.

 -nem is sündisznó- futotta át a gondolat, a sünmalacok nagy zajjal csörtetnek, frászt hozzák az emberre,  ez csöndes, ez  macska, állapította meg, aztán futólag felpillantott a felvágottból: egy fekete macska…  Jött a harmadik, a harmadik korty, ez már a zsibbadásé szokott lenni.

általában három, ritkábban négy kortyra küldte le a kétdekást a derék fűtő. éppen letette az üres üveget, mikor érezte, hogy valami a lábához ér, kissé bizonytalanul, ingadozva előrehajolt, hogy megnézze mi az.

egy fekete macska hátát látta, amint halkan dorombolva a lábához törleszkedett.

-cicc cica- cicegte gábriel -nem vagy éhes?- és egy szelet  felvágottat kínált a fekete macskának.

a cica megérezte az ennivaló szagát, és felemelte a fejét, hogy macskaszokás szerint, óvatos mozdulattal elvegye a jó falatot, mikor gábriel észrevette, hogy az állat csinos, fehér mellényt, hószínű foltot visel a nyakán…

  -hohó barátom- mondta -mi már találkoztunk- lehajolt és megsimogatta a macska hátát. a macska megette a felvágottat, megnyalta a száját, aztán egyetlen, zajtalan lendülettel felugrott mellé a padra és halkan dorombolva mosakodni kezdett.

gábriel kis ideig szórakozottan cirógatta a cicát, és vontatottan elmélkedett azon, hogy vajon miképpen került ide az a mellényes macska, aki a gázfogadó tetejéről szemezett vele. aztán fokozatosan elnehezedtek a szemhéjai. úgy csúszott be az álom termálvizébe, mint egy fázós fürdőző. lassan átmelegedett ebben a langyos közegben, a fények simábbak és halkabbak lettek,  a zajok pislákolva távolodni kezdtek, majd lila zsongásba oldódtak át… A messziségből éteri finomságú éneket hallott, először csak mint dúdolást, valami édes dallamot,  aztán mikor egy kicsit felerősödött a hang,  megértette a szövegét is:

 

„ …a titkos hold árnyékát járjuk

a kőország bércein túl

a kegyetlen fényben vakon

minden bűn - sötétbe fúl…”

 

egyszerre egy csomó magas, gondosan artikulált hang kórusa csatlakozott:

 

„…csak szeretni, szeretni kell

mert minden dal, minden élet

barátom, jó barátom, szeress

szeresd a messziséget…”

 

A kórus most elhallgatott, csak a magányos, hajlékony  szoprán fonta tovább a dalt:

 

„ha vad szél forog a fák közt

 felhők jajongnak és ha fáj

a néma csillagokba nézek

fényük az anyagba zár”

 

most megint a refrén, mint egy sokhangú hárfa, olyan kedvesen:

 

„…csak szeretni, szeretni kell

mert minden dal, minden élet

barátom, jó barátom, szeress

szeresd a messziséget…”

 

gábriel álmában behunyta a szemét, úgy ringatózott ezen az ismeretlen zenén:

 

„oly furcsák az emberek olykor

mindenik lát, hiszik hogy látnak

káprázatok közt, nem hisznek már

maguknak, se  senki  másnak”

 

ismét a kórus:

 

„…csak szeretni, szeretni kell

mert minden dal, minden élet

barátom, jó barátom, szeress

szeresd a messziséget…”

 

gábriel egyszerre arra lett figyelmes, hogy valaki mellette rekedten dúdolja a dalt,  ráadásul eléggé hamisan. felnyitotta a szemét, először az egyiket, aztán a csodálkozástól felpattant mindkettő.

egy ménkű nagy, fekete macska ült mellette, akkora mint egy kisebb párduc, de nem párduc volt, hanem kétségkívül macska.

a kísérteties jószág szemmel láthatóan nagy élvezettel rezegtette a torkát, miközben jókora farkát, mint egy jelző zászlót jobbra-balra lobogtatta.

gábriel halkan megköszörülte a torkát, de az óriási macska nem reagált, hanem tovább kornyikált.

gábriel hangosabban köszörülte a torkát, s mivel ez is eredménytelen maradt, vállával mintegy véletlenül,  enyhén megtaszította.

a macska most végre ránézett, férfitenyér nagyságú fülei is felé ernyőztek.

-a tizenhetedik sanzon, a kedvencem, ugye milyen szép… egyébként a nevem herkules, hogy vagy?- mondta kissé macskás, elnyújtott hanghordozással. gábriel is bemutatkozott:

 -gábriel vagyok, hogy vagy? és… izé… én hogy vagyok… illetve hol vagyok, és mi ez az egész? azt hiszem, ideje lenne felébredni, aztán hazamenni kialudni magam. úgy tűnik, a kommersz vodka rossz hatással van rám. át kellene térni valami jobb minőségre…

A herkules névre hallgató macska hatalmas mancsával elhessentette a gondolatot -nem az a gond- leugrott a pad előtti fűre, és fel alá járkálva beszélni kezdett:

-…és tulajdonképpen azért küldtek, hogy beszéljek veled arról… arról… a …nos dologról… hogy … hát …izé meg kell jelenned egy helyen, ahová megidéztek… pontosabbam engem megkértek… hogy parancsoljalak… illetve megparancsolták hogy kérjelek meg arra…

Gábriel elhűlten hallgatta a szózagyvalékot, és kíváncsian várta mikor fog ebből az ostoba álomból felébredni, az óriási, hamisan kornyikáló macskaszerű lény, padig egyre jobban belekeveredett a mondanivalójába.

-Azt akarod, hogy veled menjek valahová?- kérdezte óvatosan.

-Ó igen, nagyon igen, nagyon-nagyon igen….! -Örvendezett Herkules.

-Nemhiába mondják, hogy némely kőországbeli ember kivételesen okos és intelligens, és szerintem -tett rá még egy lapáttal- nagyon bátor kandúrok illetve férfiak is akadnak köztük, mint például te, aki remélhetőleg, habozás nélkül velem tartasz, ha értesülsz róla, milyen kiválóságok hívnak téged megtisztelő feladatra… és milyen dicsőség koszorúja díszíti majd boltozatos homlokod, nemes Don, ha…-

Gábriel, akinek egyre jobban tetszett az álombéli játék, átvette a macska stílusát, és bár az imént elfogyasztott ital, érthetetlen módon, kiszállt a fejéből, könnyűnek és vidámnak érezte magát. Lekapta nemlétező tollas kalapját és nagy mozdulattal a macska felé intett vele, ahogy a kosztümös filmekben látta volt:

-Kérésed parancs a számomra, nemes lovagom, rendelkezz kardommal, de csak akkor, ha az igazságot kell oltalmazni és az elnyomottakat védelmezni…!-

A nagy macska a szívéhez kapott a gyönyörűségtől ennek hallatán.

-Ne is tétovázzunk tovább, és ne pazaroljuk az időt udvariaskodásra, mikor a legnagyobb gond és baj kopogtat, mit kopogtat, dörömböl ajtónkon…. Tüstént induljunk, Lady Lujza és a Mogorvák már biztosan tűkön ülnek, és Róth úr már napok óta egyfolytában ügyeletben van miattunk a Fürdőben…- és ezzel sebbel-lobbal el is indult a belváros irányába, Gábriel peckesen követte az álombéli macskát, mikor futólag visszatekintett, egy pillanatra eszébe villant, hogy észre sem vette azt a részeg alakot aki a kedvenc padja mellett feküdt a fűben, s akinek kezében az üres üveg jelezte hirtelen támadt fáradtsága okát…

 

Már jó messze jártak mikor hirtelen megvilágosult neki, miért volt olyan ismerős a pad alatt heverő részeg alak:

-Úristen, úristen!- torpant meg egy pillanatra.

 -Hiszen az én vagyok….!

 

 

A sötét bolygóközi tér egy pontja megremegett egy pillanatra, először csak mint apró pont kezdett világítani, majd nőtt és mind jobban ragyogott, míg apró nappá nem változott, ekkor elkezdett halványulni és  az Impérium csatahajójának  formáját öltötte fel.

 korong alakú, több száz méter átmérőjű szerkezet volt, szélein kissé elvékonyodva, középtájt bonyolult szerkezetek meredeztek belőle. Fegyverek. az impérium évezredek óta fejlesztette fegyvereit, de hamar felismerték azt is, hiába a legjobb fegyver, ha nincs, ami elvigye… A nevetséges vegyi rakéták már rég feledésbe merültek, de a nulla tér hajlítással működő motorokban mindig volt egy kis bizonytalansági faktor. a tudósok szerint ez nem volt kivédhető, mert magából a tér belső szerkezetéből adódott. Nagyjából háromszázad  százalék soha nem bukkant elő… Lehet hogy pár százezer fényévvel odébb kerültek ki ezek a hajók  a nulla térből, lehet hogy örök  foglyai maradtak egy olyan kiterjedésnek ahol nincs idő, nincs tér és anyag, legalábbis a szó hagyományos értelmében… valójában mindhárom van, de alapvetően más törvényeknek  alávetve. és ezeknek a törvényeknek csak kis részét sikerült az elmúlt évszázadokban  megérteni. a tér hajlításához eleget tudtak, a kutatás pedig állandóan folyt. de egy hódító, terjeszkedő fajnak akkora szüksége volt ezekre a hajókra, hogy inkább vállalták ezt a veszteséget, mint a túlnépesedés rémét.                                                                                                                                            a hadihajó teste nem verte vissza fényt, sem a fényt, sem a radar hullámokat, semmit sem vert vissza, úgy függött ott az éjszakai égbolton, mintha maga is  egy darab éjszaka lenne. Csak azt lehetett szabad szemmel látni, hogy az égbolt egy részén kitakarta a csillagokat. egészen közelről látszottak volna félelmetes fegyverei, egy más fajok kiirtásában és kifosztásában szerzett évezredes rutin bizonyítékai. és ezek a fegyverek most, ahogyan elkezdett navigálni az új térben a hadihajó, lassan a föld felé fordultak…

a kapitány ellépett az ablaktól. -Mint láthatja ezredes, megérkezett az első- fordult a merev arcú hírszerzőhöz -ha megbocsát egy pillanatra…- benyomott egy gombot az asztalon.

 -Figyelem, itt a kapitány beszél, az érkező hajókkal tilos a rádióforgalom, csak modulált lézersugárral szabad érintkezni, semmi kedvem, hogy valami okostojás rádiócsillagász már akkor bemérjen minket, mikor még nincs együtt a flotta…- Miután befejezte, az ezredesre nézett, -nagyon érdekes volt amit elmondott, mondhatnám, döbbenetes. álmomban sem hittem volna hogy…-

A hírszerző felemelte a kezét. -tőlem semmit sem hallott, parancsnok. a fedélzeti rögzítőket ezzel a kis ügyes mütyürkével blokkoltam- kis ovális szerkezetet vett elő a zsebéből, a parancsnok felé villantotta, aztán gyors mozdulattal visszacsúsztatta. - a berendezések végig az üres helységet fogják mutatni, tudja a mérnökeink piszok jók az ilyesmiben. és ha óhajtja, tudok mutatni olyan felvételt is, ahol éppen elárulja az impériumot…­­- farkasmód elmosolyodott… -pénzért…- Gondolom, azt hiszi, tudja mi jár ezért…de téved… nem tud semmit, fogalma sem lehet, mennyit kell ezeknek szenvedni, mielőtt kegyesen engedélyezik számukra a halált…- Lassan fel-alásétált a kis helységben, háta mögött összefonta a kezét.

-nem vagyok bolond, hogy kiszolgáltassam magam bárkinek is- keményen az öreg tisztre nézett, aztán vigyázzba vágta magát. -távozhatok?- az öreg csak bólintott, szóhoz sem tudott jutni.

az ezredes szabályos hátra arcot csinált. az automatikusan nyíló ajtóból még visszafordult:

  -Ja, és még valami, az alvó ügynökök ébresztése már beindult, ennek a fajnak volt valamikor egy híres hadvezére valami …Cézár, vagy mi, az mondta állítólag,  hogy „a kocka el van vetve…” fantasztikus egybeesés, nemde, hogy mi is gyakoroljuk ezt a szerencsejátékot-  elégedetten elnevette magát és kilépett az ajtón. az ajtó hangtalanul becsukódott.

a kapitány egy pillanatig dermedten állt, aztán az egyik falpanelhez lépett, finoman megnyomta egy helyen, a panel hangtalanul kinyílt, az üregből kilépett az egyik segédtiszt. Szabályos testtartásban megállt a kapitány előtt, majdnem egyszerre tisztelegtek.

 -mindent hallottál, fiam?- kérdezte, szinte gyengéden.

 -mindent uram. le vagyok sújtva.-

a kapitány legyintett. -Ugyan már, ne vedd a szívedre, ilyen az élet- összedörzsölte ráncos kezeit, -ennek az ezredes majomnak azért még mindig van mit tanulnia…- és a nap során először elmosolyodott…

 

5.

 

 

a nagy macska érdeklődve nézett Attilára -miért, mit vártál? Lódobogást? kókuszpálmákat?- bosszankodva rángatta a bajuszát:

 -Persze hogy te vagy, hát ki más, néha úgy tűnik nekem, mintha ti emberek nem lennétek normálisak, de tényleg. Valóban nem tudtok semmit az ember négy testéről? Hát miféle kandúr volt neked az apád, hogy nem mondta el ezeket a dolgokat, és ha nem is mondta el, látnod kellett volna, akármilyen vacak is az a vaksi szemetek.

 

Oldal: 4. fejezet
MACSKASANZON 1. Nyervákföld - © 2008 - 2024 - macskasanzon.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat