1.

 

 

Attila haldoklott.

 Nem látványosan, sőt azt lehet mondani, minden különösebb  felhajtás nélkül agonizált a 23-as szobában, az ablaknál.

Hosszú időbe, évekbe telt, mire sikerült megkapnia ezt a jó helyet az ablak mellett, ahonnan az intézet előtti, szépen gondozott  parkra nyílt kilátás, és néha leszállt a párkányra egy-egy galamb.

Attila nagyon szerette ezeket a galambokat, bár etetni  nem tudta őket, hogy odaszokjanak, hiszen a személyzetet nem kérhette, hogy helyette etessék a galambokat. Attila szerint ez hülyén jött volna ki.  Galambetetéssel nyúzni az amúgy is kevés számú és túlterhelt ápolónőt, ezt nem akarta, ezért csak nézegette őket, amint aranykarimás szemükkel kíváncsian bekukkantottak a kórterembe, peckesen topogtak egy keveset és a  fejüket forgatták. Biztosan egy kis kaját reméltek, vélte Attila, mint a többi ablaknál, aztán hirtelen, talán valami váratlan jelre, szárnyra kaptak, feltárva evezőtollaik pompás mintázatát.

Az ablaknál hosszú évekig egy bácsi lakott, a Jenő bácsi. Parkinson kóros volt az egykor hatalmas termetű, jó kedélyű ember. Az „olajosok”-nál dolgozott, mint mondta, vagyis olajkutakat fúrtak szerte a világban. Bejárta Európát, Afrikát, sőt még Indiába is elvetődtek.  Míg tudott beszélni, sokat mesélt a kalandjairól, főleg a csajokról.  Valamikor bizonyára harsogva nevetett saját pajzánságain, hogy beleremegett a kocsma ablaka, a jó korsó sörön pedig, ami előtte állt, meglappadt a hab… Akkortájt, az ágyban, már csak halkan kacarászni tudott.

Attila amúgy jó hallgatóság volt, mert egész életét intézetekben töltötte, így leginkább a könyvekből meg a tv-ből tudott a külvilágról, ahol csodás dolgok vannak, és furcsaságok történnek olykor. Hitte is, meg nem is.

 Jenő bácsi viszont hiteles tanú volt rá, hogy tényleg van ilyen.

 Tanúsította, hogy „odakinn” fényes városok vannak, virágzó nagy mezők, és ősszel olyan a tenger illata, mintha egy gyönyörű nő hosszú hajából szállna… A zúgó öbölben óriás, fehér hajók pihennek, míg nem szólítja őket a távolság… Az utasok esténként a bárban iszogatnak, hallgatják a zenét, sőt még táncolnak is, és a fedélzeten  úszómedence van… Ezt  attila nem nagyon értette, hogy minek az úszómedence, mikor ott a tenger?  Jenő bácsi ezért valamikor dinnyényi öklével meglapogatta volna Attila hátát, hogy majd orra bukik, és hatalmasat kacagott volna, mert imádta az életet és a marháskodást, most csak elmosolyodott,  mondván: ­- ajaj,  édes fiam, hát te azt hiszed, hogy egy olyan nagy hajóról csak úgy a vízbe lehet ugrálni? Lehet a fenét, van vagy tíz méter magas, ha valaki onnan véletlenül leesik, az baleset, megáll a hajó, míg kihalásszák a nyomorultat, már ha mázlija van és észreveszik, hogy kiesett…

Attilát elgondolkodtatta a dolog, az addig rendben van, hogy nagy egy hajó, na de hogy tíz méter! Biztosan színezi a dolgokat egy kicsit az öreg, állapította meg magában, de nem szólt, mert szerette az öreget, nem akarta elvenni a kedvét.

Az öreg kedve így csak lassan tűnt el, ahogy a Parkinson apránként felszámolta érzékeit és testének uralmát, úgy tűnt el a nevetés, a nagy, széles gesztusok, a pajzán történetek, a csajokról, a nagy melókról, nagy kajálásokról meg piálásokról, ritkultak egyre, aztán egyszer csak végképp elmaradtak… Aztán már csak egy folyamatosan hörgő, magatehetetlen valami maradt.

Valami emberszerű dolog, amit naponta kétszer megetetett, aztán tisztába tett két mozdulatlan arcú ápolónő, mert egy nem bírt volna azzal a hatalmas, súlyos testtel.

Sokáig, nagyon sokáig, talán fél évig is kínlódott az öreg, világos pillanatai egyre ritkultak, egészen addig, míg már csak egy maradt, mielőtt meghalt… Akkor intett az ujjával Attilának és megpróbálta feléje fordítani a fejét.  Már két hete nem evett, csak az infúzió csöpögött a karjába, meg a keze fejébe, ez az aprócska mozgás szabdalta fel az utolsó perceket is, nehezen artikulálva néhány szót mondott, vagy inkább suttogott Attila felé.

 Attila akkor nagyon szeretett volna felkelni és odamenni az ágyhoz, mindeddig egyetlen barátja halálos ágyához, letérdelni mellé, és megcsókolni az öreg borostás képét.

 Attila nem tudott odamenni, mert sehová sem tudott menni, csak feküdni tudott, a kezét sem tudta mozgatni, illetve a jobbot egy picit, régebben jobban tudta, de az régebben volt.

Attila a fejét sem nagyon tudta mozgatni, ha lebillent a kobakja, kellett valaki aki visszabillenti, különben úgy maradt egész nap, lebillent fejjel, és egy idő után megfullad, mert nem kap elég levegőt. Sokszor gondolt arra, hogy jobb is lenne tán, de nem vitte rá a lélek. Maga sem értette miért, olyan érzése volt ilyenkor, hogy valami dolga van még a világon. Ugyan mi dolgom lehetne nekem? Mosolygott ilyenkor, mert máskor nem igen szokott, talán csak Böbére, az új ápolónőre olykor, akinek úgy feszült a cicijén a fehér köpeny, hogy Attila mindig azt várta mikor szakad le és repül egyenesen a mindig összeszorított szájú főnővér horgas orrának… Az ajtón ekkor éppen Böbe tolt be egy kiskocsit, mindenféle műszerekkel megrakva, mögötte Erős doktor csörtetett, a díjbirkózó kinézetű osztályos orvos. Jenő bácsi türelmetlen mozdulatot tett, és hihetetlen erőfeszítéssel most már hallhatón megismételte a pár szót: - légy bátor és erős! - Aztán hátrahanyatlott, és nagyjából fél óra múlva szép nyugodtan abbahagyta a lélegzést.

Most meg attila haldoklott.

Semmi rutinja nem volt a haldoklásban, így nagyon meg volt rémülve.

Halálra vagyok rémülve, gondolta, és lelkében megjelent a mosoly megfelelője.

Évek teltek el, gondolta, gyatra gyenge évek, se bátorság, se erő, csak néha valami alattomos kis baj. - Egy nátha is megölheti,- mondta a főorvos, mikor azt hitte nem hallja. Ez most nem nátha, hanem nátha a négyzeten, tüdőgyulladás.  Már kigurították a megfigyelőből is, csak a helyet foglalta a drága műszerek közt, kellett a hely másnak, akin még lehet segíteni… Aztán jenő bácsira gondolt.

Légy bátor és erős! Jó vicc! még hogy ő, Attila, aki most csöndben küzd azért, hogy néhány csepp nyál, ami a torkán lefelé csordogál,  meg ne fojtsa, legyen bátor és erős!?

vajon mit akarhatott az öreg, hogy utolsó erejével ezt üzente?

és akkor ijedtében rájött valamire, talán ellene kell mondania annak az erőnek ami a semmi felé taszítja őt… Aztán arra gondolt lassan: Minek, mi a fenének? Folytassam ezt? Ezt az életet? A szeme sarkából mozgást vett észre az ablakban, arra fordította a szemét, szerette volna még utoljára látni valamelyik galambot. Jó lett volna elbúcsúzni legalább valamelyik galambtól.  Senki mástól nem tudok elbúcsúzni, gondolta vontatottan attila, csak egy galambtól. Az is valami. Egy szabad madarat látni.  Meghalok, a madár meg elrepül.  A hullámzó levegőnek feszítve szárnyait, az izgő-mozgó, eleven légen vitorlázik majd el, a tejszínhab felhők felé, halott arcommal a szemében, arany szemének tükrében…

Az ablakban nem egy galamb tollászkodott… hanem… és ez eléggé fura… egy macska ült ott… egy csinos, fekete macska… a nyakán fehér folttal…

 

Az inváziós flotta parancsnoki hajóján megszólalt a riadójelzés, a tisztek  az irányítóterembe siettek, hogy feladataikat ismertesse a parancsnok.

Emberszerű lények voltak, pontosabban a különbségek nem voltak nagyok.  A katonaság  a Tér minden  zugában ugyanaz, mert csak egyféleképpen működik, egyenruha, fegyverek, parancsok, meg minden.  A parancsnok eligazítást tartott, valahogy így:

Uraim, megérkeztünk a célterületre. A flotta többi hajója egyenként fog teleportálni, nagyjából hatóránként, tehát kb. két hét alatt töltődik fel az állomány.  Bizonyára már eddig is sejtették, nem azért jöttünk, hogy jót vacsorázzunk a kék bolygó katonáival… (halk, kötelességszerű nevetés)

Uraim, vegyék tudomásul, a bolygót jelenleg uraló faj katonái, kémeink jelentése szerint, kiválóak.  Bár műszakilag mélyen alattunk maradnak, mindenképp számításba kell venni őket, mert  fegyelmezettek és bátrak, ezért nem várt problémákat okozhatnak. Nincs nagyobb hiba a hadvezetésben, mint az ellenség lebecsülése.  Gondoljanak csak a Cirr háborúra, ahol kis híján mindannyian otthagytuk a fogunkat, mert annyira lenéztük azt a fajt, hogy eszünkbe se jutott, hogy titokban kifejlesztették az atombombát… Ami nevetséges dolog, ha számítunk rá, de ha nem, akár végzetes is lehet…

Közölhetem önökkel, hogy  a Főparancsnokság Operatív Hadműveleti Osztálya elkészült az Inváziós Tervvel, melynek Végrehajtási Utasítását most a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa is véglegesen jóváhagyta. Engem pedig, és ekkor egy kicsit kihúzta magát a tiszt és megigazította kitüntetéseit, engem kinevezett az Inváziós Parancsnoknak.

 A jelenlévő beosztott tisztek az illemnek megfelelően, lábukkal dobogni kezdtek és hangosan nevettek. A parancsnok elégedetten bólintott, - köszönöm uraim, rajta leszek, hogy rászolgáljak a bizalomra. Most munkára, uraim! Minden parancsnokkal külön fogom ismertetni a feladatát, nem célszerű, ha minden tiszt minden részletet ismer, hiszen tudják, bár nem valószínű, de akár fogságba is eshetnek, és az emberek rendkívül találékonyak és agresszívak. Feltehetően ugyanúgy nem fognak válogatni az eszközökben, ahogyan mi sem tennénk a helyükben, hiszen fajuk fennmaradásáról van szó… Ezt mindig vegyék figyelembe! A hírszerzés főnöke maradjon itt, a többieknek lelépni!

 

 

Oldal: 1. fejezet
MACSKASANZON 1. Nyervákföld - © 2008 - 2024 - macskasanzon.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat