2.

 

Don Murr nem számított a támadásra. A fák árnyékából ráeső ellenfélnek sikerült meglepnie a tapasztalt harcost. Ellenfele hátulról ragadta meg, ami nagyon előnytelen pozíció a harchoz, ezzel minden lovag tisztában volt a Birodalomban.

Don Murrnak sejtelme sem volt, ki lehet a támadó, akárki volt, ügyesen csinálta, hogy megvárta itt, mikor éppen Lady Miához siet, és lesből elkapta. a szabályok elvben ugyan nem tiltották a cselvetést, de a lovagok nem igazán tartották sokra az efféle győzelmeket. Aki így lesz az Első annak bizony számolni kell a folyamatos kihívásokkal, amit ki tudja meddig bír szuflával…

-Áhá -  kiáltotta Don Murr - szóval te vagy az don mau, te gaz áruló, orvgyilkos, de majd ellátom én a bajodat…-

Don Mau sem maradt adósa: - mit akarsz te szerencsétlen rozoga balfék, hiszen olyan lassú vagy már, hogy a teknősbéka is kiröhög… Itt az ideje, hogy átadd az Elsőséget…- és szorosan tartotta a fogást, amiből Don Murr sehogyan sem tudott kiszabadulni.

Mint köztudott, a lovagok vezetője volt az Első, elvileg övé volt az első és utolsó szó joga a gyűléseken, ahol a nép életét szabályozták és a döntéseket hozták, mindenféle ügyben, amit eléjük terjesztettek. Gyakran kellett igazságot tenni területi vitákban, apasági keresetekben, miegyébben. A gyűlések azonban elégé sűrűn fulladtak botrányba, a lovagok forrófejűsége és elfogultsága miatt. Ilyenkor az első kötelessége volt észhez téríteni a rendzavarót, ebből aztán szintén sok perpatvar, sértődés lett… Szóval az elsőség inkább amolyan tekintélyt biztosított, semmint hatalmat. Az elsőt, ha teszem azt, lakomára érkezett, az asztalfő illette, meg aztán,  bár hivatalosan erről szó sem volt, de a ladyk is általában őt részesítették előnyben vetélytársaival szemben… Viszont csak addig lehetett Első egy lovag, míg olyan kihívóra nem akadt, aki legyőzte, onnantól fogva a győztes lett az első. Így írták ezt elő a szabályok, a birodalom egyetlen törvénykönyve, melyet soha nem írtak le, de minden lovag megtanulta a szüleitől mire felnőtt. Ezen szabályok betartása becsület kérdése volt, büntetést nem ismert, csak a becsület elvesztését, aminél szörnyűbbet egy lovag elképzelni sem tudott…

Most azonban Don Murr komoly bajba került.  Don Mau biztosan tartotta a fogást.  Nem volt ám gyenge harcos őkelme, sok csatában edződött ő is, kijárta a lovagok iskoláját… Don Murr ekkor arra gondolt: - szeget szeggel, ha te cselezel, te piszok, akkor nekem is lehet…- hirtelen felkiáltott, csodálkozva, - hát te mit keresel itt?- Don Mau figyelme egy pillanatra elterelődött róla, míg kíváncsian körbesandított, fogása picit meglazult. Ez elég volt Don Murrnak, alábújt ellenfelének és átdobta a feje felett, és máris ő volt felül! Irgalmatlanul elkapta támadója szabaddá vált torkát és vadul üvöltve szorítani és rázni kezdte. Don Mau érezte, hogy elvesztette a harcot, és már csak az életét igyekezett menteni. Szégyenszemre hangosan rimánkodott kegyelemért, de csak azt érte el hogy a dühödt Don Murr még jobban szorította vasmarkával a torkát, és közben ádázul szidalmazta ellenfelét… Már-már veszni látszott Don Mau sötét lelke…, mikor hirtelen erős fény vetődött a küzdőkre és egy haragos kisfiú jelent meg a harc színhelyéül szolgáló verandán, bő pizsamában, és egy strandpapucsot vágott a verekedő kandúrokhoz.

 -Franc egyen meg titeket, hülye macskák, hogy aludni sem lehet tőletek - kiáltotta, majd miután szétrebbentek az összegabalyodott kandúrok, megkereste a papucsot és bement épülő házba, nem sokkal  ezután elaludt a fény, csak az éjszakai szellő motozott a patakpart füzeinek hosszú levelei közt…

 

Gábriel letette a tollat, megdörzsölte a középső ujját, amit kissé feltört az olcsó golyóstoll, amivel eddig írt, aztán becsukta a spirálfüzetet, és elővette alóla a Kazánnaplót, mert pontosan egy óra telt el azóta hogy írni kezdett, és most ellenőrizni kellett a műszereket és leolvasni a kertben a gázfogadó állomáson a gázórákat. Ez egy körülkerített fémkonténer volt, kb. száz méterre a kazánháztól, ahol Gábriel dolgozott. Jól esett már kimenni a kazánház nedves és forró légköréből a friss levegőre. Ilyenkor elvben egy csomó műszert kellett volna leolvasni, de ezek nagy részének nem volt értelme, Gábriel és a többi fűtő szerint is, ezt csak azért írták elő hogy elfoglalják őket, vagyis hogy kitoljanak velük… A valóságban csak néhányat olvastak le, a többihez mindig ugyanazt írták, mint az előző adat volt, így az ellenőrzés pár perc alatt megvolt. A gázfogadó állomás hatalmas gázóráit csak a műszak kezdésekor és befejezésekor kellett leolvasni, innen derült aztán ki, mennyi gázt fogyasztottak a műszak során. Illetve nem derült ki semmi, mert a beépített érzékelők  sokkal pontosabban és folyamatosan tájékoztatták a számítógépet, ami az egész rendszert irányította, a törvény mégis előírta az emberi jelenlétet…

-Ez a mázlink- gondolta Gábriel, miközben a gázfogadó felé bandukolt a kazánház körüli gyér kert csenevész fáinak éjjeli avarában -különben mehetnénk zabot hegyezni.- Aztán kulcsával kinyitotta a kis elkerített rész kertkapuját, -még szerencse hogy a törvénycsinálók nem értenek a kazánokhoz… ezért van munkánk- felírta az óraállásokat -egyenlőre.-

Hóna alá csapta a Kazánnaplót, bezárta a konténer fémajtaját aztán átvágott a kis kertecske magas füvén.  Éppen azon morfondírozott, hogy le kéne már kaszálni a füvet, de úgy kéne intézni, hogy valaki más legyen szolgálatban kaszáláskor, mikor észrevette a macskát a konténer tetején…

A kazánház körül mindig számos macska őgyelgett. A fűtők nem etették őket, de  nem is bánták, mert a macsekok féken tartották az egereket, akik a forró csövek bonyolult, föld alatti  járataiban laktak és tenyésztek. Zoli az öreg fűtő szerint, az utóbbi években már kizárólag az egérmérgek különféle ínyenc koktéljaival táplálkoztak, és az így kialakuló, egyre értelmesebb mutációk nemsokára átveszik a kazánház totális irányítását, és nekik, a fűtőknek, lapu kerül a talpukra…

-Annyi eszük már most is van, mint neked- vélte ilyenkor Gábriel, majd szokása szerint elhúzta a száját, afféle félmosolyra és felszegte az állát -mármint a gyöngébbjének…- Zoli bácsiról azonban lepattant az ilyen sivár szellemeskedés. Nem is hallotta, úgy beletemetkezett valamelyik puhafedelű, szamárfüles könyvébe, aminek koszlott borítóján két izompacsirta vívott élet-halál harcot, jókora hentesbárdokkal, egy szemrevaló, bár kissé hiányos öltözetű hölgy szepegő színe előtt…

Ezt a macskát még nem látta Gábriel, olyan mozdulatlanul ült a konténeren, mint egy darab fekete kő. Mikor Gábrielt észrevette, barátságosan ráhunyorgott, felállt és nyújtózott egyet, majd újra Gábrielre nézett, mintha akarna tőle valamit.

 -Cicc, cicc…- sziszegte Gábriel, de a fekete cica nem reagált, lustán felemelte orrát a hajnali hold felé, ekkor vette észre Gábriel, hogy a nyakán, mint egy aprócska, habszínű ingmell,  fehér folt látható…

 

A parancsnok hellyel kínálta a tisztet, ő maga is leült hatalmas vese alakú íróasztalához, aminek lapján tarka fények villogtak.

 -Nos, ezredes, gondolom tudja miért kértem, hogy maradjon még…- A tiszt nem szólt semmit, csak várakozón nézett a parancsnokra.  Már rég megtanulta, hogy egyes kérdésekre, nem szükséges, sőt káros válaszolni, és hallgatni arany… Az Akadémián gyakran  szokták mondogatni a növendékeknek, hogy a hírszerzés nem egyéb, mint a hallgatás művészete.

 -Nnna igen, a kaméleon project-ről van szó,- halkította le  hangját önkéntelenül a parancsnok, -erről szeretnék hallani.-

az ezredes lehajtotta a fejét, nem tudta mi van ez mögött, a parancsnok a szuper titkos tervezet kevés számú beavatottjának egyike volt,  pillanatnyilag és elvileg a felettese. abban a tévhitben viszont az Impérium egyetlen tisztje sem ringatta magát, hogy aki a Hírszerzéssel kikezd, legyen az bárki, még ha egy harmadrangú, primitív bolygócska inváziós parancsnoka is, túlságosan hosszú életű lesz…

   -mire kíváncsi, parancsnok?- nézett az asztalnál ülő tiszt színes fényektől beragyogott arcába, most először.

   -mindenre!- csapott az asztalra a parancsnok tenyerével, mintegy  pofon csapva a nyársat nyelt, fiatal tisztet az asztal túloldalán.

az ezredes szemében egy pillanatra düh villant, de azonnal uralkodott magán. a parancsnokot beavatták mindenbe, pontosabban mindenbe, ami a Hírszerzés szerint rá tartozott.

„aki keveset tud, keveset fecseg” ez egy másik alapelv volt. a tervezet minden részletét ő maga sem ismerte. mit képzel ez a paprikajancsi? Azonos szintre merészeli magát tenni a hírszerzés vezérkarával? ez veszélyes játék, nagyon veszélyes…

-parancsnok, ön mindent tud…- az öreg tiszt türelmetlen mozdulatot tett    -mindent ami rám tartozik… nemde…?- a fiatal ezredes némán meredt maga elé. a parancsnok felállt, körbement az asztal körül, és leült az asztal szélére a hírszerző mellé. már nem tűnt olyan magabiztosnak.

-nézze ezredes- fonta össze az ujjait -tudom, hogy ez az invázió, vagy ahogy maguk mondanák benn a parancsnokságon, inváziócska, hogy finoman fogalmazzunk, nem egy igazán jelentős dolog. az impérium haderejének töredékét mozgatja meg. csupa leselejtezés előtti felszerelést utaltak ki, hagy kopjon el végleg… nem igaz?- A Hírszerő a zöld műanyag padlót kezdte vizsgálni, nagy érdeklődéssel…-csupa újonc katonát kaptam, hogy  egy  vidéki csetepatében szagoljanak egy kis puskaport először… és éppen ez az én bajom… öreg katona vagyok már, sokat láttam, főleg vért és szenvedést, sajnálom ezeket a gyerekeket…- Csupa függőleges egyenesből szerkesztett arca meglágyult,  -Hej, ha megkaptam volna a 114-es brigádot, akiket kértem, az én régi embereimet, nem is fájna a fejem…

-Meg kell értenie…- és az öreg tiszt majdnem könyörögve nézett a hírszerzőre -…ezekkel a fiúkkal, nem tudom, dűlőre jutunk-e. nagyon egyszerű, kis rutin feladatnak látszik, túlságosan is… voltunk már így, odamentünk nagy mellénnyel, és ott is maradt a fele emberem.  ha akkor tudom, mire megy ki a játék, az embereim java részét élve tudtam volna kihozni, de nem tudtunk szart se, csak egy szűkszavú parancsot, hogy támadjuk meg ezt meg ezt, foglaljuk el azt  meg azt a pontot,  semmisítsük meg az ellenséget. mintha az ellenség valami vakok és hülyék gyülekezete volna… a Szolgálat szokása szerint süket volt, mint a hal, mi meg ostobaságokat csináltunk, pedig ha elegendő információnk van… a végén meg G-bombával kellett felégetni a bolygót, mert nem bírtuk elfoglalni, csak egyre hullottak a katonáim… a fiaim…-

   a hírszerző meglepődött, elszokott már az őszinte hangtól. ránézett az öreg tisztre, és valahogy apja jutott eszébe, az volt ilyen hirtelen haragú, gyorsan békülő ember, és az is ennyire szerette a katonáit… Míg egy peremvidéki hadművelet során nem érkezett róla többé semmi hír…

 hirtelen felállt, hátratette a kezét, -rendben parancsnok, akkor talán kezdjük az elején, azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy most meg fogom szegni a szabályokat, és bár nekünk azt tanítják, hogy soha ne bízzunk meg senkiben, én meg fogok bízni önben.

azonkívül, azt hiszem, a szabályok arra valók, hogy időnként megszegjük őket. önt a katonái iránt érzett  felelősség  vezeti, ez ma már sajnos egyre ritkább tulajdonság.  bizonyos információkat elengedhetetlenül  szükségesnek tart az invázió sikeres végrehajtásához… ám legyen! mint tudja, a kaméleon project lényege az hogy bizonyos kulcspozíciókba ügynököket építettünk be,  pontosabban embereket szerveztünk be, akik az adott pillanatban aktivizálódnak, és segítségünkre lesznek, valamint…

 

 

 

Oldal: 2. fejezet
MACSKASANZON 1. Nyervákföld - © 2008 - 2024 - macskasanzon.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat